Szeretettel várjuk Visegrád polgárait az 1848-49-es szabadságharc 162. évfordulója előtt tisztelgő Ünnepi megemlékezésünkre március 15-én 17 órakor a 48-as emlékműnél. Az ünnepi műsort az Áprily Lajos Általános Iskola tanulói adják, közreműködik a Visegrádi Férfi Dalkör. 

Egy nap fénye

Van Kosztolányi Dezsőnek egy novellája, amely egy csúnya lányról szól, aki egy este kivirul és mégiscsak szép lesz, s ez az élmény egész életét belengi. Így vagyunk mi 1848. március 15-ével, történelmünk talán egyetlen olyan szép napjával, amelyről semmi csúfság nem jut az eszünkbe. S ha valami mítoszpusztító szenvedély mindenképpen foltokat keres rajta, csak olyasmit talál, ami nem beszennyezi, hanem emberibbé, hitelesebbé teszi. Az például, ahogyan a márciusi ifjak kora reggelre megbeszélt találkozóján csak Petőfi, Vasvári és Bulyovszky van ott. Valamivel később érkezik Jókai. ,,Nem rebellis a magyar kora reggel” – mondja, mert a többiek késnek. Nem sokáig – s a többit tudjuk.

A márciusi nap egyetlen epizódja ejtheti zavarba a pátosztól olykor már kórosan idegenkedő utókort, pedig talán ez az egyik legszebb pillanata március 15-e eseményeinek. Mert micsoda forradalom, amelyik nem szegül szembe a zsarnoki hatalommal? Csakhogy a célba vett hatalom nem igazán zsarnoki, s a forradalmárok gondban vannak. A politikai foglyok kiszabadításának fölhevült programját csak az fékezi, hogy ilyet nemigen találnak. Mert március 15-én már nem egy Kossuth vagy Wesselényi vagy Lovassy a fogoly, akik maguk is tevékeny részesei az elzményeknek. Hála a sorsnak, valakit azért mégis ki lehet szabadítani: a derék Táncsicsot. Így lesz a – ne röstelljük – bizony meglehetősen zavaros gondolkodású csodabogárból történelmi hős, tán maga sem nagyon tudta, hogy miért. Táncsicsból tehát önhibáján és önérdemén kívül jelkép lesz, nélküle nem lenne igazi a forradalom. Közvetve az ő személye által tárgyi valóságban is kinyílik a börtön kapuja, nemcsak elméletben, nemcsak jelképesen.

Minden megtörtént tehát, amitől a forradalom forradalom. Hiszen éppen ettől olyan szép és ragyogó ez az esőrehajló nap. És nem történik semmi abból, amitől csúf és borzasztó lehet. 

Ez a hibátlan szépség tette máig a magyar nyelv – ne féljünk ettől a szótól sem – megszentelt szavává a forradalom kifejezést, amit az sem tudott elkoptatni, hogy évtizedeken át éltek vissza vele. Szédeleghettek jelszavakkal: Petőfi lobogó maradt, a világszabadság álma még véletlenül sem kapcsolódott össze a proletár internacionalizmussal, s nemcsak azért, mert Petőfit orosz dzsidások döfték keresztül. 

Egy hibátlan nap korszakokon átívelő sugárzásában minden más fölragyogott: Jókai száz kötetéből, írjon bármiről, ennek a napnak a mitológiája lobogott elő, s ez világította be a korszakok sötétségét. És nemcsak nekünk, magyaroknak világított: beszámolók szerint a Tienanmen téri diákok Petőfi verseit szavalták véresen elfojtott megmozdulásukon (igaz, Mao Ce-tungék is, a Nagy Meneteléskor). Mert március 15. nemcsak egy történelmi helyzet kiváltotta megmozdulást hozott, nemcsak a magyar nemzeti és polgári mozgalom diadalmas célba érkezésének jelképe, a modern Magyarország születésének napja, hanem valami mélyen gyökerező, kiirthatatlan vágy, az ember szabadságösztönének beteljesedése is. Amikor azonban egyetemes jelentése van, megmarad a legsajátabban a miénknek.

Mert ahogyan a csúnya lány a szépségre áhítozik, s ha ez a vágya egyszer beteljesül, akkor többé már nem is lehet olyan csúnya, úgy újkori történelmünk sötét bozótosában ez a nap a csodáé. Ahogyan egy évszázaddal később egy októberi nap. Ez a csoda, az ilyen csodák tartják életben az egyént és a nemzetet – s bizonyítják újra és újra: csodák nélkül élni nem lehet.

Gróh Gáspár