Halottak napja

A katolikus egyház november 2-án emlékezik meg az elhunytakról, különösen a tisztulás állapotában lévő szenvedő lelkekről. Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével, valamint az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga hagyományai szerint tesz eleget.

Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is emlékezzünk meg. 998-ban vált szokássá az ünnep, majd a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Az Egyház az ünnepen bizalommal kéri a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

„Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24). Imáinkat járja át az Élő Istenbe vetett hit, a bizonyosság az Ő szeretetében, ami nem múlik el soha és végig kísér minket életünkön és halálunkon keresztül egészen a feltámadásig.

„Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen a halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” Szent Ambrus püspök – testvére haláláról elmélkedve – e szavakkal foglalja össze a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról.

Magyarországon a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából – általános, felekezetektől független – megemlékezéssé. A november 2-át megelőző hetekben a hozzátartozók rendbe teszik a sírokat, virágokkal díszítik fel elhunyt szeretteik nyughelyét. Az ismeretlen földben nyugvók, például háborúban elesettek emlékére a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. A régi időkben egyes tájakon máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás volt, hogy halottak napja estéjén az otthonokban annyi szál gyertya égett, ahány halottja volt a családnak. Egyesek úgy vélték, hogy a lángnál megmelegedhetnek a fázó lelkek, míg mások szerint a fény visszavezeti a kiszabadult lelkeket nyughelyükre.

Talán sokan nem is tudják, hogy volt olyan korszak, amikor hazánkban ezen a napon kiemelt figyelmet fordítottak a szegényekre és koldusokra. Ételt, alamizsnát osztottak nekik, „ezzel is segítve a holt lelkek üdvösségének elérését”.

Juhász Gyula: Temető (részlet)

A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.

(forrás: katolikus.hu; magyarkincsek.hu)