2008. aug. 04.
Áprily Lajost (1887–1967)
Nem ismertem, de megismertem egyik kiváló tanárom által Áprily Lajost (1887–1967), a nagyszerű költőt és műfordítót. Tanárom, dr. Aldobolyi Nagy Miklós (1911–1973), Aldobolyi Nagy György zeneszerző édesapja, minden órájára úgy jött be, hogy hóna alatt egy legújabb erdélyi vagy egy klasszikusnak számító világirodalmi remekmű azzal a céllal, hogy a nem humán tagozatos tanítványaival megismertesse mindazokat az új értékeket, amelyek nem képezték a szigorúan vett tananyagot.
Később tanítványaim nagy örömére, én is hasonló módszerrel tartottam az óráimat. Nem véletlen, hogy ma is azt hangsúlyozzák hivatásuk magaslatán álló pedagógusok és politikusok, hogy az emberi értékek ott alakulnak ki, ahol a pedagógusok nem csak oktatnak, hanem nevelnek is, s annak természetesen több útja van, és ez az, ami a fiatalokban maradandó nyomot hagy, egy életen keresztül elkíséri őket.
A földrajz–kémia szakos középiskolai tanárom jelentős talajtani, földtani térképezést végzett az országban, és sok figyelemre méltó tudományos munkáját publikálta. Kiemelkedő szakmai felkészültsége alapján 1945–1957 között a szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszékének vezető tanára, s ekkor szerezte meg magántanári képesítését. Munkája során mindig vonzódott a felszínközeli vizek kutatásához, s kívánsága végül is teljesedett, mert 1960-ban a szegedi Vízügyi Igazgatóságnál, majd a Vízkutató és Fúró Vállalatnál, 1967-től pedig az OVH Vízkészlet-gazdálkodási Központban geológus munkát végzett. Eközben Lepencén tervezett kis mélységű kútra is adott vízföldtani szakvéleményt.Nem tegnap történt, amiről írni szeretnék, hanem nagyon régen, úgy 55–60 évvel ezelőtt, amikor már elkezdődött a II. világháború, akkor felüdülést jelentett a sok száraz, főként számokkal teli órák előtt vagy utána tanárom nagyszerű, tudást és ugyanakkor szigorúságot sugárzó oktató munkája. Fellélegeztünk, amikor az óra utolsó néhány percében elővette éppen azt a könyvet, amit hóna alatt behozott, hogy felüdülést szerezzen annak a 20–25 tanítványának, akik nagy feszültségben voltak mindaddig, amíg a szaktantárgy oktatása folyt.A legnagyobb meglepetés, majd azután az öröm akkor jött, amikor egyik alkalommal az azóta is könyveim között őrzött Áprily Lajos- kötetéből egymásután olvasta fel tanárom a csodálatosnál csodálatosabb verseket. Valószínűleg az 1939-ben kiadott sárga vászonkötésű, s lapjai is mára már megsárgultak ,,A láthatatlan írás” c. kötetből kaptuk az első impulzust, s ezek olya-nok voltak, hogy évtizedeken keresztül fülünkben csengett, ott zenélt sok-sok verssora. Mert minden verse egy-egy olyan zenei kompozíció, amely megmarad az emberben és csak zenél, csak zenél, és nem lehet, de nem is tud tőle szabadulni az ember, olyan tökéletesen visszaadja például a természet újjászületését. Mert, ha megjön a tavasz a márciussal, akkor eszünkbe jut zenélő verse, a Március, amely így kezdődik:
S azutolsó szakasz pedig így hangzik: ,,Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?”
Apáczai Csere Jánoson (1625–1659), korának nagy enciklopédistáján (Magyar encyclopaedia, Utrecht, 1653) keresztül megihlette felesége, Aletta van der Maet emléke, akit a tudós Hollandiából hozott magával. Róla ,,Tavasz a házsongárdi temetőben” c. versében emlékezik meg, s annak befejező része:
,,Gyámoltalan nő – szól a régi fáma – urát keresve, sírba ment utána… A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem, S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.”
Nem lehet most teljes egészében bemutatni a nagy költőt, lélekemelő műveit, így csak éppen arra a két költeményre utaltam, amely évtizedek óta különösképpen bennem élt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer is hallja vagy olvassa akár ezeket, akár a többi Áprily-költeményt, felmérhetetlen lesz belső megújulása, gazdagodása.
Visegrád rendkívül szerencsés, mert számtalan kiválóságot vallhat magáénak, aki otthonának tekinti/tekintette a várost, s mindegyike tehetségével, munkájával gyarapította a közösség értékeit, s ezzel is kiemelkedő szerephez juttatva a települést szűkebb és tágabb környezetében. Úgy látjuk, hogy a helybeliek jól sáfárkodnak a kapott értékekkel, nem mulasztják el, hogy az eltávozottak emléke előtt ne tisztelegjenek, emlékezve hagyatékára, annak megbecsülésére. Természetesen a ma élők is méltó elismerést kapnak, hol egy-egy kiemelkedő teljesítményért, hol életművükért, s ez nagyon nagy dolog. Nem minden közösség dicsekedhet ilyen odafigyeléssel, ezért is kiemelkedő szerepe van az ország életében Visegrádnak.
Áprily Lajos Visegrádra kerülésének története
/Az emlékezést Dr Jékely Endre - Áprily fia – írta/
Apámmal elődször a harmincas évek elején jöttünk ki Budapestről Visegrádra. Megnéztük a történeti emlékeket, majd egy erdős részen bekerített bölényeket is felkerestük.
A harmincas évek vége felé apám a nyugdíjas éveire gondolt. Azokat szülőföldünkre, Erdélyre, főleg pedig a gyermekkorára, Parajdra emlékeztető környezetben kívánta eltölteni. Ezzel kapcsolatban a Kőszeg közlében lévő Velem község környezetét említette, ahol 1932 év nyarán voltunk. Az ottani kirándulás alkalmával az Írottkőre is felsétáltunk. Csábítást jelentett részére a közelben lévő pisztrángos patak is. Erdélyből kijöveteleünkig a pisztránghorgászat volt egyedüli sportszenvedélye.
Bátyám és én akkor már Budapesten állásban voltunk. Apámat az említett tervéről sikerült lebeszélnem arra való hivatkozással, hogy a távolság miatt megnehezül a velük való kapcsolatunk. Aztán 1937. májusában egy visegrádi hajókirándulás alkalmával nyert élménye alapján döntötte el, hogy ezen a környéken kellene letelepedni. A történelmi emlékek és az itteni erdős-völgyes hegyek csábítását – mint említette – fokozta a dunabogdányi cseresznyevirágzásba borult hegyoldal, amelyben jövet és menet is gyönyörködött. Szavaival élve „olyan volt, mint egy nagy virágcsokor”.
Pár hét múlva apám arra kért, hogy kísérjem el a Dunakanyarba és tekintsük meg a megtetszett környéket. Egy szombaton hajóval Dunabogdányig utaztunk. Onnan gyalog indultunk el Visegrád felé. A két községet elválasztó patak hídján áthaladva a Kisoroszival szemben lévő völgy elé értünk. A völgy szájának jobb oldalán lévő hosszúkás ház az akkor tudtommal már 200 éves Gondűző csárda volt. Visegrád irányában még két ház volt és állnak még ma is – azóta többed magukkal.
Bementünk a völgybe, amelynek oldalai a maihoz képest csaknem kopaszak voltak. A bal oldalán lévő növényzetet a Kisoroszból kompon áthozott kecskék legelték le. A jobb oldalon 6-7 cseresznye és barackfa állott. Ezen kívül az ott húzódó telkek némelyikén szőlőt termeltek. Az egyik telken az út mellett egy jórész romokban lévő gőzmalom volt. A romokból összetákolt helyiségben egy gyógynövényeket gyűjtő férfi tanyázott az élettársával.
A jórészt kopasz völgyoldalakat azonban szemünkben máris pótolta a közelben lévő erdőség. A jobb oldalon, az erdő felé húzódó rész felett sziklás vonulat emelkedik, ami még vadregényesebbé tette a környéket. Nem sejthettük, hogy bármikor újrainduló, magánkézen lévő kőbányák azok. Azoknak kitermelt kőmennyiségéből – az akkori öregek elbeszélése szerint – a Dunáig ökörszekérrel, onnan dereglyével, főleg Vácra házépítéshez szállították az anyagot. Valószinű, hoy a kőbányai robbantások és a zajos kőszállítások okozhatták a gyönyörű völgy lakatlan voltát.
A völgy természeti szépségét fokozta az út mellett folyó patak, amelynek akkor a maihoz képest, kétszeres volt a vízhozama. Nézdegélésünk közben egy falusi asszonnyal találkoztunk. Korsóval a kezében vízért ment a forráshoz és ittunk a vizéből. Az volt a benyomásom, hogy apám lényegében ott döntötte el, hogy a völgyben kell letelepedni. Igen, a forrás, s mintha ezt susogta volna a felettünk lévő erdő is. „A társadalmi élet helyett a produktív munkára lehetőséget adó csendre vágyom” - ezt apám többször hangoztatta.
Az asszonytól tudtuk meg, hogy a telkek a kisorosziak birtokában vannak.
Betértünk a Gondűző csárdába, ahol Pintér János, a csárda tulajdonosa kedvesen fogadott minket. Jól éreztük magunkat és szerettünk volna vasárnap is kint maradni. Pintér bácsi kérésünkre felajánlott egy kétágyas kis szobát közvetlenül az ivóhelyiség mellett. Aludni azonban nem tudtunk, mert egészen reggelig szólt a zene. Egy hegedűs meg egy bőgős folyton-folyvást húzta. A Kisorosziból átjött legények pedig daloltak, kurjongattak. Egyik dalukra még ma is emlékszem. Hej Juliska, Juliska, hol jártál az éjszaka ...stb. A révész csónakja pedig csaknem óránként átjött; hozott és vitt csárdai látogatókat. Hiába kiáltott be: „aki gyün gyün, aki nem gyün marad!”
Apám megtudta a megtetszett telek tulajdonosának nevét. A következő napok valamelyikén kijöttek anyámmal Kisorosziba és a vétel megtörtént.
Meggyőződésem, hogy ez a természeti környezet emlékeztette apámat leginkább a gyermekkori szeretett falujának, az Udvarhelyszéken lévő Parajdnak erdős, patakos vidékére. Ezt bizonyította az is, hogy míg erejéből telt, idős korában is csaknem minden nap elsétált a völgy erdős domboldalán lévő ösvényen addig a helyig, amíg az egy oldalvöggyel találkozik. Azt a helyet Kétág orrának nevezte el visszaemlékezve a parajdi Kétág orrára, ahol két zúgó patak /kiság és nagyág/ egyesül és Kisküküllő néven folyik tovább.
A sétákon nem egyszer szarvasokat látott s volt, hogy kész verssel tért haza és azt anyámnak felolvasta.”