Kiss Károly (1930-1998)

költő, műfordító, újságíró
1998. december 30-án vettek végső búcsút Kiss Károly költő, műfordító, újságírótól, a Dunakanyar és Visegrád régi szerelmesétől. A Magyar Nemzet, melynek évtizedeken keresztül főmunkatársa volt, 1999. évi 1. számában közli Kiss Károly egész oldalas írását, amely az MTA üdülő mellett lévő „sárga ház”, az írók és újságírók valamikori üdülőjének,50-es évekbeli napjait eleveníti fel, megemlékezve az akkori Visegrád hétköznapjairól, a királyi palota feltárásáról is.

Kiss Károlyra az „Ebek harmincadján” c. kötetéből – amelyben számos visegrádi érdekeltségű írás olvasható – vett idézettel emlékezünk.„Állok a révnél, szemben Nagymaros. Mögöttem az üvegből, és betonból adjusztált Nylon csárda, ama csapszék helyén, ahol oly szívesen álldogált Sarkadi Imre. Vagy húsz esztendeje, egy párás hajnalon elmondta, miért szeret itt nézelődni.Nézd azt a tornyot, a nagymarosit – mondta -.A középkorban rakták, a 16. században, s aki odaképzelte, az az építőmester, talán írni sem tudott. Következésképpen nem járt egyetemre, s fogalma sem volt arról, mi fán terem az esztétika. S mégis, nézd, hogy megkomponálta! Mennyire odaillik mögéje az a domb, s háttérként a hegy. S nézd csak, a Kálvária dombon azt a kápolnát! Pontosan a torony fölött áll. Építője, a derék sváb kőműves egyáltalán nem akart hivalkodni, szerényen illesztette oda a toronyhoz és a tájhoz a maga mondandóját. Ezt nevezik harmóniának.
A tisztántúli emberek áhitatával álltunk ott Sarkadival azon a hajnalon. S most, húsz év múltán, nem is tudom, milyen érzés fog el, ha a visegrádi révállomástól áttekintek Nagymarosra.
A Gótikus torony és a barokk kápolna harmonikus látványa sem ragyog már Nagymaros fölött. S egyetlen építmény törte össze. Valaki különbnek képzelte magát a tornyot és kápolnát emelő mestereknél, s alpesi tetős házat rakott a Kálvária dombon. Pontosan a torony és a kápolna között. Hatása riasztó. Szinte mutogatni kellene iskolapéldaként, mit nem szabad tűrni. Itt nemcsak az optikai látkép szempontjait feledték el, de a korábbi területi védettség lehetőségeit is figyelmen kívül hagyták. Az, hogy ott állhat Nagymaroson az alpesi tetős ház, ugyancsak példája a rossz műemlékvédelemi szemléletnek.

S mindez éppen Nagymaroson történt, ott, ahová festők és szobrászok oly szívesen járnak, s ahol szeretettel fogadják őket a község lakói. Nagymaroson,ahol azon munkálkodik a tanács, hogy állandó kiállító helyet teremtsen az élő magyar képzőművészetnek. Nagymaroson,ahol a nyugtalan és mindig morózus Kassák is otthonra és harmóniára lelt. Akárkié is az az alpesi tetős ház, végre át kellene mennie Visegrádra, megnézni, mit csinált. Tönkretette Visegrád és Nagymaros műemléki környezetét.”
/A Visegrádi Hírek 1999. januári számában megjelent méltatás Gróf Péter tollából/